Kedves Szaturnusz!

Régóta ismerlek. Akkor is ott álltál a Kapuban, amikor ide készültem. Komoly voltál és kérlelhetetlen. Menj - mondtad, vagy csak a botoddal intettél, már nem is emlékszem, mindenesetre nem volt kétségem a felől, hogy nincs más választásom.

A súlyok, amiket útravalóul a batyumba pakoltál, életek, évszázadok, tán évezredek terhei voltak. Anyáim, apáim, őseim által rám ruházott fájdalmakból összetapasztva, összekovácsolva. Mindahány általam várta a megváltást, vagy én vártam általuk, ki tudja ma már?

Később sem hagytál magamra, mindig a nyomomban voltál. Nem tudtam önfeledten nevetni, boldogan táncolni. Gyerekként felnőtt voltam, s a gyerekkorát megtagadni kívánó felnőtt lett belőlem. Tele voltam félelemmel, kétséggel, meg nem értettséggel. Az idő mély ráncokat vésett az arcomba és a lelkembe.

Muszáj volt a szemedbe néznem. Elővenni a pakkokat. Válaszokat keresni rájuk. A múltban, a jelenben, a jelenért és a jövőért. A véget nem érő családi történetek egyre több titkot fedtek fel. A generációkon és életeken át cipelt fogadalmak, bűnök és büntetések mind ott sorakoztak. Feloldozást várva.

Volt, hogy megadtam, volt, hogy megkaptam. Már tudok nevetni és megtanultam táncolni. Igen, az esőben is. A buktatók, tévedések és tévelygések során és után sok csomagot felvettem, letettem, s jó néhányat megtanultam méltósággal cipelni. Utóbbit biztos, hogy neked köszönhetem. Köszönöm hát.

A további leckéket várva egyenes derékkal, földig hajolva, térdre ereszkedve maradok híved és szorgalmas tanítványod:

Gálfi Irén

született a Bak havában, a Bak Szaturnusz felügyelete alatt